Pozitív kisugárzás

Erről beszélt az elfekvőben, félig vakon, de nem is kellett semmit látnia, mert befelé nézett. Arra kérték, írjon az iskolájának száz éves jubileumára készülő könyvbe. Írjon az emlékeiről. Nehéz nyolcvanegy évesen,  "sort sor alá tapogatva" írni, mert ha a szeme világa elveszett is, az iskola szellemének pozitív kisugárzását máig érzi, és az érzés forrását akarja leírni, azt a harmincnégy évig tartó munkát, amelyet az ő édesapja végzett ebben az iskolában mint tanár, később mint megbízott igazgató, egészen haláláig, 1946-ig. Utána következett az ő harminchárom éve, megszakítás nélkül, ugyanitt. Kitartóan és elkötelezetten folytatta előde munkáját.  

Emlékszik, hogy kezdő tanárként milyen feszülten lépett be a tanterembe. A tanítványai ekkor öt-hat évvel voltak fiatalabbak nála. Írta, vagyis diktálta, hogy mennyire szorongott: "vajon sikerül-e kellő tekintélyt szereznem..."  Később kialakult a rend. "Tanulóink érezték a tanári karból áradó diákcentrikusságot, tanáraink pedig építhettek a diákok zömének fegyelmezettségére, a tanári munka megbecsülésére."

 Úgy tűnik, hivatalos, némiképpen értéküket vesztett szavakat ró az emlékezet falára az idős pedagógus. Pedig nem így van. Aki az egész életét önfegyelemmel élte, joggal várhatja el a fiatalabb társaitól, gyerekeitől vagy tanítványaitól ugyanezt. Alapja nem parancs, hanem bizalom, őszinte emberi kapcsolat volt, amelyet a szeretet táplált.

Az iskolai órák után, otthon lazult a fegyelem, de a tökéletesség igényéről nem mondott le. A rend és a szabályok másnap reggelig az iskolában várakoztak.