Nehéz megszólalni

Ilyen tudományos, kulturált, sokoldalú megközelítésben, ahogy Mick írt a zenéről, nemhogy hozzászólni, hanem boncolgatni sem lehet másképpen a témát. Megszólalni a hang, a ritmus, a dallam és a harmónia jegyében lehetetlen. Ezekről csak muzsikálni lehetne, ha zeneszerzőnek született volna a blogíró.

Muszáj lenne részeire bontani, szubjektív élményekre hivatkozni, kiemelni a legemlékezetesebb zenéket. Megvallom, mégse szívesen tenném. Úgy érzem, nem tartozik másra, ki hol helyezi el magát a világegyetemben, akár egy európai klasszikus mű, akár egy mongol marinhúr,  akár egy joruba dobszóló, akár a népszerű sláger hangjainak segítségével.

Az előadóművész más kategória. Esetleg megemlítenék egy japán hölgyet, aki úgy adta elő Mozart zongoraversenyét, hogy a zongora és a zenekar egyenrangú beszélgetőtársak voltak, (persze, így írta meg Mozat), csakhogy a hölgy felette volt az egésznek, a megszólaltató valamiképpen teremtővé vált az előadásban. Karmesterek, hegedűsök is keltettek bennem ilyen benyomást. Nem sokan. Egy néger jazz-zenész például a lét kérdéseit feszegette, amikor azt mondta: "Ha feketének születtél volna, soha nem akarnál más lenni." Ehhez az éppen előadott mű is kellett, hogy úgy hangozzék, ahogy én értettem.  

Van valami még, amit megfigyeltem, és estleg szólni lehet róla. Ez pedig a zenemű - bármelyik műnemben szóljon is - időről időre másképpen hat. Mondhatnám, együtt fejlődik, változik az emberrel. Vagyis fordítva.

 Van olyan zenemű is, amely az évek folyamán veszített az ünnepélyességéből, kiürült. És ez nem a szovjet himnusz! Olyan mű is van, amelyik megszépült. Több tartalom rakódott rá a meg-megismétlődő emlékezéstől.

Lehetne most a legkedvesebb zeneszerzőmről, a nekem legtöbbet és minduntalan új pszichés régiókat megmozgató zenékről írni, vagy bizonyos zeneszámok egyszeri pillanatokkal összekapcsolódó jeleneteit felidézni. Csábít a mesélőkedv, de ellenállok. A zene mindenkié. Hagyok helyet másnak is.