"Tanulj, tinó..."

Így biztatott az én jó humorú édesanyám, megcsillantva  titkos tudását az elérhető eredményről. Nem erőltettem meg magam az érettségire, hátha mégse kell tanárszakon folytatni az iskolába járást. Ha a vágyott Pestre nem mehetek, nem érdekelt, mi fog történni a továbbiakban.

Mit tesz Isten, mégis fölvettek a szegedi egyetemre, igaz, nem könnyen. A felvételi vizsgán azt kérdezték, mi érdekel. Mondtam, sok minden, például a japán fametszet. Mit olvasok szívesen, mondtam, verseket, mégis kiket, Faludyt említettem a Villon fordításaival, mire fel voltak háborodva, hogy József Attila vagy Vas István jobban csinálták. Vitatkoztam, hogy nem jobban, csak másképp, ezzel kivégeztem a felvételi bizottság rokonszenvét, létszámhiányra hivatkozva elutasítottak. Szüleim megfellebbezték a határozatot, így sikerült bejuttatniuk a taposómalomba, ahonnan közel tíz év elteltével szabadultam ki. Addig is egy rakás vizsgán kellett teljesíteni: kollokviumok, szigorlatok, államvizsga, utána a tanítás is vizsga volt számomra, óránként másik osztályban gyerekek előtt, kínlódva, észre ne vegyék, mennyire utálom az iskolarendszerű oktatást.

Vizsgáztam még autóvezetésből és a foxi-maxi egyetemen több ideológiai tárgyból. Nyilván felmérte a személyzetis, milyen hiányosságaim vannak, ezért szigorúan beiskolázott. A nyolcvanas évek elején a Kiadói Főigazgatóság rendelkezése szerint  a könyvkiadói szerkesztői ismereteket igazoló okirat nélkül nem állhatott alkalmazásban egy munkaerő sem, tehát újra kellett vizsgázni az elmúlt évek gyakorlatából. Hm. Éljen a hivatal. Ha a mostani hivatalosságra gondolok, a nyolcvanas évek édenkert volt,  langy szellői simogattak.

Azóta nem vizsgáztam. "Tanulj tinó, ökör lesz belőled." Anyám szava beteljesült.