2015. április 23., csütörtök

Mesemondók




Ezen a régi fotón lehetek három vagy négy éves, még biztosan nem tudtam olvasni.
 A képeskönyvnél is jobban szerettem, ahogy Anyu mesélt.  Csak úgy fejből, főként Grimm-meséket. Legjobban a Csipkerózsikát kedveltem, akár egymás után sokszor, mert az Anyu olyan szépen kiszínezte mindig ugyanazokat a részleteket. Izgatottan vártam, mikor emeli fel a hangját, és mikor idézi elő a képzeletemben a tizenkét arany tányért csillogó díszeikkel, mikor lép elő a tizenkettedik javasasszony az átkot enyhítő jóslatával. Ő a képzeletemben szőke hosszú hajú fiatal tündér volt. (Titokban én is varázserejű tündér szerettem volna lenni.)
Anyu leeresztette a hangját, amíg a mese következő fordulatáig nem ért. Amikor hirtelen elaludt a királyi kastély népe, megint izgatott lettem. Anyu halmozta a felsorolást, ki és mi hogyan aludt el. Vicces volt elképzelni, hogyan hanyatlott álomra a király meg a királyné éppen az előcsarnokban, hogyan aludtak el a legyek a falon, sőt, elaludt a tűz a sparheltban, a szakács pofozkodás közben aludt el, a kukta behúzta a nyakát, és úgy maradt száz évre, nahát, nahát. Jó volt elképzelni a növekvő és sűrűsödő vadrózsasövényt a kastély körül, óvatosan bebújni a tüskék között, hogy előbb érjek az alvó népséghez, mint a királyfi.
Ilyen képzeteket keltett Anyu mesemondása.
Ugyanebben az időben, tehát három éves korom táján meg később is, sokszor voltam beteg. Többnyire tüdőgyulladást, szerencsésebb esetben torokgyulladást kaptam. Mindkettőt hideg vizes prizniccel gyógyították. Utáltam és fáztam tőle, vigasztalásra vártam. Anyu szigorú volt, nem ajnározott, de az Apu feloldotta a konfliktust. Előhozta az olasz Pinokkiót, és felolvasott belőle, minden betegségemben egy fejezetet. Mondatonként először olaszul, aztán lefordította. Nem irodalmian, hanem szó szerint, talán, hogy érzékeljem, az idegen nyelv szerkezete hogyan tér el a magyartól. ( Megjegyzem, nagyon jól jött ez a tapasztalat később az iskolában.) Visszatérve a Pinokkióhoz: három évesen nem mindent értettem meg a meséből.  Megértettem a magányos öreg Dzsepetto mester szeretetét és bizalmát az ő kis fabábuja iránt, és megértettem a fájdalmát, amiért kedves bábuja becsapta. Pinokkió kalandjai nem érdekeltek, de Apu közelsége, hangja, az olasz-magyar szavak keveredése, a bordó könyvborító színe, a mozdulat, ahogyan becsukta a könyvet, azt az emléket hagyta bennem, hogy olyasmit kaptam tőle, amit senki mástól meg nem kaphattam volna.   

3 megjegyzés:

mick írta...

Szeretem a könyveket, de az érdekesen átadott szóbeli meseélménynél tökéletesebb aligha létezik. Szüleid révén nagy kincsekhez juthattál.

klaribodo írta...

Mick, így van. Egy mélyinterjú helyesen föltett kérdéseire ők segítenek válaszolni.

Kriszta írta...

Olyan meghitt lehetett, ahogy leírod!