Ezzel biztatott a kis srác, akivel elbújtunk a pókhálós
pincében egy nagy hordó mögé, amikor Ipi-apacsot játszottunk, és halálra
izgultam magam, hogy megtalálnak, és mehetek hunyónak, amiből sose fogok
kikeveredni, lévén ügyetlen és lassú tizenegy éves koromban. Izgulós,
feszült gyerek voltam, talán azért,
mert ellenőrzés, bírálat és számon kérés követte minden lépésemet.
Egy nagy balhéról
már beszámoltam ebben az évszámblogban, megtalálható a tartalomjegyzékben 1954-
nél, a címe: Találkozásom Ihtianderrel.
Úgy vélem, az örökös olvasás menekülés volt a család élete
elől. Szerencsére nem láttak bele a fejembe, mert a sok értékes olvasmány, akár
könyvtári, akár otthoni szerzemény (az ősök meg voltak elégedve a
választásaimmal), elsősorban azt a
tapasztalatot adta, hogy másképpen is lehet élni. (Sőt: lehet élni, de ez
messzire vezet.) Magyarul: az olvasmányaimban titokban az életet kutattam.
Kamaszkori kisebb-nagyobb krízisek minden óvatos elhallgatás
ellenére bekövetkeztek. Volt azokban értékrendi válság, zűrös magatartás, a
felnőttek által nem kedvelt barátok. Furcsa mód a büntetések és fenyegetések
ellenére nyugodtabb lettem. Tizenöt évesen rátaláltam a női szerepre, talán ez
segített átváltani a gyerekes önérzetről felnőttes önérzetre. A nagylányság
néhány évig a nyugalmam és önbizalmam titkos forrása volt.
És most a kamaszkor másik jelentős mozzanatáról, amiről
Karinthy olyan megrendítően írt: Találkozás egy fiatalemberrel. Karinthy
fiatalembere nyugodt, majdnem fölényes, a tapasztalt író viszont kapkodó,
kiegyensúlyozatlan, bizonytalan. Fiatalkori énje előtt mentegetőzik, amiért
feladta a terveit, hebegve hivatkozik a körülményekre, az élet kihívásaira, a
lehetőségeinek beszűkülésére. Én pontosan a fordítottjáról tudnék beszámolni, ha
ilyen helyzetbe jutnék. Azt mondanám a tizenévesnek: „legyenek terveid,
elképzeléseid, kezdj magaddal valamit. Lázadj, ha úgy látod, lázadni kell, de
ne öncélúan, csak azért, hogy vitatkozz és ellentmondj”. Mi tagadás,
katasztrofális gyerek voltam.
A későbbiekben sok változás, felismerés juttatott odáig,
hogy terveim és szándékaim legyenek. Az autonómiára törekvés viszont az
identitásom része maradt. Úgy gondolom, talán nem kell mentegetőznöm egykori
énem előtt.
4 megjegyzés:
A városi gyerekek szóhasználatáról is lehetne egy füzetet teleírni.
Ilyen a csigalom... és még igen sok
- Ne nyúka piszka, mer megszúr a bicska.
- Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát.
- Jó Mikulás aszt üzeni, ne tessék ma feleltetni, aki eztet megszegi azt a krampusz elviszi.
Stb., stb.
Mick, szóvicceket apánk is gyakran talált ki az anyai szigor ellensúlyozására.
köszönjük a könyvlistát (is)
Aliz, milyen figyelmes vagy! :)
Most átteszem külön bolgba a listát egy kis ajánlással, hátha a minta nyomán kedvet kapnak a blog résztvevői az emlékezésre.
Megjegyzés küldése