Csigalom, nyugavér

Ezzel biztatott a kis srác, akivel elbújtunk a pókhálós pincében egy nagy hordó mögé, amikor Ipi-apacsot játszottunk, és halálra izgultam magam, hogy megtalálnak, és mehetek hunyónak, amiből sose fogok kikeveredni, lévén ügyetlen és lassú tizenegy éves koromban. Izgulós, feszült  gyerek voltam, talán azért, mert ellenőrzés, bírálat és számon kérés követte minden lépésemet.

 Egy nagy balhéról már beszámoltam ebben az évszámblogban, megtalálható a tartalomjegyzékben 1954- nél, a címe: Találkozásom Ihtianderrel.

Úgy vélem, az örökös olvasás menekülés volt a család élete elől. Szerencsére nem láttak bele a fejembe, mert a sok értékes olvasmány, akár könyvtári, akár otthoni szerzemény (az ősök meg voltak elégedve a választásaimmal),  elsősorban azt a tapasztalatot adta, hogy másképpen is lehet élni. (Sőt: lehet élni, de ez messzire vezet.) Magyarul: az olvasmányaimban titokban  az életet kutattam.

Kamaszkori kisebb-nagyobb krízisek minden óvatos elhallgatás ellenére bekövetkeztek. Volt azokban értékrendi válság, zűrös magatartás, a felnőttek által nem kedvelt barátok. Furcsa mód a büntetések és fenyegetések ellenére nyugodtabb lettem. Tizenöt évesen rátaláltam a női szerepre, talán ez segített átváltani a gyerekes önérzetről felnőttes önérzetre. A nagylányság néhány évig a nyugalmam és önbizalmam titkos forrása volt.

És most a kamaszkor másik jelentős mozzanatáról, amiről Karinthy olyan megrendítően írt: Találkozás egy fiatalemberrel. Karinthy fiatalembere nyugodt, majdnem fölényes, a tapasztalt író viszont kapkodó, kiegyensúlyozatlan, bizonytalan. Fiatalkori énje előtt mentegetőzik, amiért feladta a terveit, hebegve hivatkozik a körülményekre, az élet kihívásaira, a lehetőségeinek beszűkülésére. Én pontosan a fordítottjáról tudnék beszámolni, ha ilyen helyzetbe jutnék. Azt mondanám a tizenévesnek: „legyenek terveid, elképzeléseid, kezdj magaddal valamit. Lázadj, ha úgy látod, lázadni kell, de ne öncélúan, csak azért, hogy vitatkozz és ellentmondj”. Mi tagadás, katasztrofális gyerek voltam.

A későbbiekben sok változás, felismerés juttatott odáig, hogy terveim és szándékaim legyenek. Az autonómiára törekvés viszont az identitásom része maradt. Úgy gondolom, talán nem kell mentegetőznöm egykori énem előtt.