Na, jó!

Írni az írásról egyáltalán nem akartam, de már látszik, hogy a bűvös körből nincs mód kitörnöm. Ha jól meggondolom, egész életemben írtam, eleinte fogalmazást irodalom órára, aztán a diplomamunkámat Cserzy Mihályról, aztán jelentéseket a tanítványaim lakásán tett  családlátogatásokról, aztán lektori véleményeket, átkozott fülszövegeket, mert parancsra sose bírtam semmit jól megcsinálni, aztán meg töménytelen levelet, mert amikor elköltöztünk otthonról, az anyuval leveleztünk, legalább heti kétszer, ő is szeretett beszámolni az otthoniakról a legnagyobb részletességgel, és én is mindent leírtam, ami velünk történt. Telefonáltunk is, de írni jobban esett.

 Amikor számítógépet kaptam a hatvanadik születésnapomra, és egy-két év múlva felfedeztem a blogot, tudtam, hogy folytatom a levélírást, csak most szélesebb körben tudatom majd, mi történik velünk vagy a fejemben. A kommentelés lehetősége írásbeli beszélgetéssé bővült. Legjobban a nolblogon szerettem lenni, mert közel azonos szemléletű emberek gyűltek ott össze, mármint abban az időben. Természetesen érdekel, hányan olvassák a beszámolóimat, de ha nem olvassák, akkor is írok mindenfélét, amiről azt gondolom, hogy érdeklődésre tarthat számot.

Az „írás” az én szótáramban egyébként irodalmi mű létrehozását jelenti, de én sose vetemednék írásra ilyen értelemben, mert Tolsztoj vagy Thomas Mann nem lesz belőlem, és ennél lejjebb nem adom.

Műfajom tehát a blog, hétköznapi beszámoló hol vidáman, hol borongósabban. Ezeket ki lehet hagyni, esetleg a többit is.