Erdély, 1954

Az ötvenes évek itthoni légköréről esett már szó az évszámblogon. Mégis furcsa, ritka, és néhány évig tartó könnyítést kapott a civil lakosság, amikor a háború után  „külföldre” lehetett utazni. Osztálytársaim közül többeket a testvéri Csehszlovákiába vittek nyaralni, Anyu azonban úgy döntött, hogy bemutat az erdélyi rokonságnak, nekem pedig megmutatja nagyapám szülőfaluját, az iskoláit Marosvásárhelyen és Kolozsváron, sőt elutazunk másik nagyapám pártiájába, Nagybányára is. Közben meglátogatjuk Szatmárnémetiben egyik régi  tanárnőjét, aki nyugdíjas éveire ide vonult vissza. Csillagtúráink középpontjából, Marosvásárhelyről kaladoztunk Parajdra Berta nénihez, Szovátára, a Medve tóhoz, Nyárádremetére, Anyu őseinek földjére (szó szerint, mert a föld jó része a család birtokában volt), Nyárádszeredára, Jobbágyfalvára is jutott a kiterjedt rokonságból a sűrű házasodások révén. Mindent, mindenkit bemutatni sem tudnék, nem egy blog, az egész internet kevés lenne hozzá.

Előbányászom tehát a maradandó élményeimet, mi ragadott meg a magyar autonómiát élvező országrészben Romániában.

Ezen a nyáron a szegedi Tömörkény gimnázium első osztályát fejeztem be. Tizennegyedik évemben voltam, saját útlevelet kellett váltani a számomra. Ehhez az anyakönyvi adatokon kívül munkahelyi ill. iskolai ajánlás is kellett. Anyu a tanács művelődési osztályáról kapott támogatást az utazáshoz, mintegy felelősséget vállalt érte a tanács, hogy nem fog bomlasztani és kémkedni. Az osztályfőnököm hasonló bizalommal adott rólam jellemrajzot, utolsó mondata most is birizgálja a valóságérzékemet. Ugyan miért kellett tudni a román hatóságoknak ahhoz, hogy beengedjenek, a magyaroknak meg, hogy kiengedjenek, miszerint  „ L.Klára kiváló közösségi ember.” Na, csak mondom, mi mindenre figyelt a nagy testvér az ötvenes évek elején.

A vonat a vámvizsgálat alatt megállt a határon. Episcopia Bihorului az állomás neve. A vámtisztek fölényesek, gorombák. A zsúfolt kupéban az ülésekre kellett lerakni a csomagokat, a tisztek aprólékosan átvizsgálták mindet. Közben nekünk, utasoknak megparancsolták, hogy álljunk az ülőhelyeink előtt. Én kicsit leereszkedtem a helyemre, mert nagyon álmos voltam. Mögöttem csak az elemózsiás szatyor volt, benne süteményekkel, szendvicsekkel, házi kolbásszal, és a rokonságnak szánt cukorkákkal, édességcsomagokkal. A vámos nő, goromba barisnya, felrántott a helyemről a vállamnál fogva, rávetette magát a szatyorra, mindent kirázott belőle a földre, még az originál zacskókat is föltépte, mézcukrok hullottak a koszba. Anyu sápadtan nézte, senki nem mert szólni egy szót sem. A hatóság azt hitte, valami rejtegetnivalónk van, azért ültem a csomag elé.

Romániában a Magyar Autonóm Terület 1952-ben, Sztálin parancsára jött létre. Nem tett jót az erdélyi magyaroknak, mert cserébe a „kiváltságokért”, a területen kívüli magyar lakossággal rendre elbántak a románok. Tudták ezt a mi rokonaink is, soha nem tettek megjegyzést rá még otthon, a négy fal között sem. Ők tudták, miért.

Nyárádremetén, a szín magyar faluban úgy éltek és úgy viselkedtek, mintha Románia nem létezne. Egyszerűen nem vették tudomásul, hogy van. Önellátóak voltak. Otthon sütötték a kenyeret, elég rossz lisztből, sok kukoricát használtak a kenyérbe is, zsírt, húst a malacok és a csirkék adták, az állatok élelmét is maguk termelték mindannyian, az egész faluban. Pénzt még sóra se kellett kiadni, a nem messzi Parajdról hozták. Levélpapír, boríték, bélyeg valami kisboltból származott, hogy hány bani az ára, némi helytelenítő hangsúllyal mondták, más román szót nem is hallottam itt. Az unokatestvéreim magyar iskolába jártak, fiatal nagynénéim magyar óvodában voltak óvónénik. Most, kívülről és messziről nézve olyan, mintha idegenekről emlékeznék meg. Pedig így és ők őrizték meg az identitásukat, nem mi, az anyaországbeliek.

Marosvásárhelyen más volt a légkör. Ebben az évben, 54-ben még nagy barátság fűzte Romániát a Kínai Népköztársasághoz. Sok kínai eredetű holmit lehetett kapni, díszes termosz, rózsás szőnyegek, finom frottírtörülközők tűntek fel a boltokban, volt kínai konyak, vanílialikőr, hal-és húskonzervek, amilyeneket itthon akkoriban még nem hoztak be. Voltak újságos standok nagy román nyelvű címekkel, elolvasni furcsállottam, de egyik nagybácsim felolvasásában kihallatszott a latin eredet. Hamar tudtam románul az utcát, házszámot, ahol laktunk (sztráda kogalnicseanu dózecsicsincs), nekem nem voltak ellenérzéseim.

Parajd és Szováta után Nagybányára utaztunk. Lakner nagyapám öccsének címét tudtuk, de nem értesítettük őket a jövetelünkről, mert minden bizonytalan volt. Kapunk-e vonatjegyet, át tudunk-e szállni Kolozsváron stb. stb. Hosszú, kissé gazos kerten át jutottunk az alacsony lakóházhoz. A sovány, rozoga bácsi és testes felesége gyanakodva fogadtak, nem kapták meg Nagyikáék beharangozó levelét. Azért hamar feloldódott a hangulat, amijük csak volt szegényeknek, mindent elébünk hordtak: mézben eltett erdei gyümölcsöket, télről lesütött húst, amit üvegben, zsírral tartósítottak, gyógyteákat almahéjból és számomra ismeretlen illatos hegyi füvekből. Kaptunk gyomorkeserűnek nevezett pálinkát, ettől aztán visszafelé a vonatban jól kidobtam a taccsot.

Szatmárnémetiben nem is volt erőm körülnézni, a kert végében csörgedező patak mellett üldögélve, szabad levegőn szellőztettem a sok idegen szagot. Eszembe jutott írás közben: Bobó néninek hívták a tanárnőt, akit meglátogattunk. Erős örmény vonásaihoz, fekete szemöldökéhez képest  a nyugis, szelíd modora különleges benyomást tett rám. Anyu föl volt dobva, iskolás kori emlékeit sorolta, ezekkel én nem tudtam mit kezdeni. Hatvan év után jövök rá, hogy a tanárnő beceneve a vezetéknevéből származik. Kabdebó. Az unokája akkoriban egyetemre járt Magyarországon. Lehet, hogy a Lóránt mamájával találkoztam?