Sportok talajon és szeren

Ha választani kellett volna ötödikes koromban a zongoraóra meg a korcsolyázás között, habozás nélkül a korit választom. Pedig fázós voltam, a bokám gyenge, utáltam a tömeget, folyton nekimentem valakinek és jól elestem. Ha ehhez képest a zongoraóra még rémesebb volt, elképzelhető, mit álltam ki ott. Miért is hozom ide a zongorát, miközben a sportról kellene írni?

Nyolcadikig borzasztó volt a tornaóra. Mérte a tanárunk (goromba férfiú, a nevére nem emlékszem), milyen messzire dobjuk a kislabdát, na, nekem sikerült ötven centire elhajítani.  A rókusi proligyerekek, főleg a két iker: Erzsi és Edit száznyolcvan centire teljesítettek. (Dehogy centi, méter! Csak a számokat azóta is összekeverem.) Minthogy versenyszerűen állította be a tanárunk, és persze utolsó lettem, afféle megalázás jellege lett a kislabda dobásnak. Versenyeztünk futás közben is. Mérte az időt, ki mennyi idő alatt fut le hatvan métert. Ebben jobb voltam, iszonyú gyorsan kilőttem magam, de mire elértem a kijelölt célt, félholtan rogytam össze. Semmi baj, alacsony voltam, beállított kézilabdázni. Az ikrek élvezték, hogy félek a labdától, nemhogy elkaptam volna, hanem elugrottam a felém süvítő kemény gömb elől.

A talajtorna gyakorlatokkal nem volt bajom, sőt jólesett, hogy végre olyasmit csinálhatok, ami mindig sikerül. Naná, hogy sikerült! Képzeletben közben balettoztam. Úgy nyújtottam karom - lábam, úgy hajlítottam a gerincemet, mint ahogy a színházban láttam. Titkoltam a többiek előtt, milyen képzelődések segítenek tornázni. Szerettem volna már alsós koromban balettra járni, de Anyu nem íratott be. Művészetből a zongora volt nekem előírva.

Később, középiskolában nagy könyörgésre felválthatta a zongorát a torna. A Textiles SC-be vitt el egy barátom, együtt jártunk edzésre. Itt először találkoztam a bajtársiassággal. Ha egy mozdulatot nem sikerült megcsinálni, megmutatták, elmagyarázták, melyik izmot hogyan feszítsd, hogy szép legyen a végeredmény. Ott tanultam meg a kézen átfordulást, a fejen állást, a tigrisbukfencet, ott ismertem meg a gerendát, ezen voltam a legjobb. Mérlegből láblendítéssel előre lép, karkörzéssel nekiveselkedik egy tarkón átfordulásnak, majd gyertyaállásba lendül a test a keskeny gerendán, mintha csak oda lenne nőve. Másik gyakorlatsorban fantasztikus élvezet volt hídba lemenni, a gerenda és én jó párost alkottunk.

Az egyetemen Szabó Ili néni, a tornatanárunk nagyon örült, hogy néhányan a bölcsészhallgatók közül az ő szívének is kedves talaj-és szertornát gyakoroljuk. Első két évben főiskolák közti versenyt szervezett, ekkor már szívesen mozogtam, ha néztek. Felemás korláton, talajon és gerendán egész jó pontszámot értem el.

Kábé nyolc évig az Édesapám természetjáró túráin is részt vettem. Napi tizennyolc-húsz kilométereket mentünk a Börzsönyben meg a Pilisben, jó szinteket győztünk le a HÉV-től Dobogókőig, Nagykovácsiból az Antónia-árkon át Pilisszentiván legmagasabb pontjáig: az Ördögszikláig. A Budai hegyekben sok rövidebb, nagyon szép túrát tettünk a Disznófőhöz, a Tündér-sziklához, számtalanszor végigkúsztuk a Pálvölgyi cseppkőbarlang látogatók előtt megnyitott járatait, később a Ferenc-hegyi barlang cseppköveit néztük meg. Éjszakai versenyen, tájfutáson sose vettem részt. Gyáva kukac voltam, az is maradtam. A tornában az volt a jó, hogy nem kellett másokkal versenyezni, elég volt az eredményhez, hogy magamat legyőztem.  

Ötvenhét nyarán. Cseszneki várfalon. Anyu fényképezte.