Gyerekes lázadozások éve

 1957/58. Ebben a tanévben érettségiztem. Barátnőm még 56 őszén disszidált, a társaságunk feloszlott, az új tanévben csendes tüntetéssel, passzív ellenállással reagáltam mindenre, ami körülöttem történt. Ellentmondásos természetem egyre jobban kiütközött. Ebben az évben sötétkék csomagolópapír helyett fehér papírba kötöttem a könyveimet és a füzeteimet, piros szegélyű matrica helyett fehér kör alakú vinyettát ragasztottam rá, a szokásos jelzések betűi, hogy milyen füzet és kié, a kör vonalát követték. Élveztem, hogy melyik tanár húzza a látványra az orrát, - mindegyik, persze -, apámnak és az osztályfőnök tanár úrnak viszont tetszett.

 Azért sem! – mondtam mindenre. Például az ötvenhét tavaszán megalakult KISZ-re. Haragudtam, hogy Magyarország nem lett semleges mint Ausztria, pedig milyen szépen elképzeltem, még németórára is beiratkoztam. Maradtam viszont orosz tagozatos az erősen megcsappant létszám ellenére, hiszen szívből utáltam azokat az osztálytársaimat, akik az oroszt utálták. Ostoba elfogultságnak tartottam. Majd én megmutatom! –gondoltam. Nem léptem be a KISZ-be, holott az egész osztály szemforgató módon belépett, miközben a legnagyobb hangúak azzal vádolták a belépőket, hogy az ifjúsági szervezeti tagságot ugródeszkának használják az egyetemi felvételhez. Tehát nem lettem KISZ-tag, aminek később nagy kárát láttam, viszont haszonnal járt a „felhígított” nyelvoktatás oroszból. Nem volt igazi tanmenet, jó tanárunkat ízlése és tárgyszeretete vezérelte, amikor Puskint és Lermontovot adott fel fordítani. Lexikonokból, Szerb Antal világirodalomtörténetéből szedegettük össze ismereteinket az orosz kultúráról, meg hát: otthon. Ugye otthon Prokofjev és Csajkovszkij lemezei forogtak a lemezjátszón, kurzustól függetlenül. Szüléim nem az oroszbarát politika, hanem a saját kultúrájuk szerint válogattak.

A tanév megtöri a naptári év rendjét, ezért is nehéz visszaidézni a harmadik gimnázium végét, a nyarat, és negyedik osztályból az első félévet. Nem emlékszem többre. Év végén a szilveszteri rádiókabaré biztosan jó volt, nyolcadikos korom óta hallgattam nagynénim társaságában. A bújtatott politizálás, összemosolygás a hallgatósággal a szabadság érzetét keltette. Érdekes időszak volt. Kár, hogy mára elkoptak a színei, és valami egységes borzalomként tartja számon a hivatalos történetírás meg a fiatal nemzedék az ötvenhat utáni időszakot.
                                                                     Retró!

Retró: Ha ez a két kislány a képen tízéves, akkor a fotó ötvenhétből való. Akkoriban barátkozott össze az egyik húgom Gabi unokahúgommal.