A változás fölfedezése

- Te olyan excentrikus vagy – mondta egy évfolyamtársam, és hozzátette: - ideje megváltoznod. Majd beléptünk az Ady téri kapun, és soha többé nem beszéltem vele. Éreztem, hogy sértésnek szánta. De biztos volt bennem valami, amivel sikerült kivívnom az ellenszenvét. Persze, nyugtalanított a dolog, végül a tanulmányi csoportunk vezetőjéhez fordultam nagy szorongva, hogy ő is így lát-e engem.  K. Rózsa egy darabig méregetett, aztán odavetette: -Állj be a sorba! Ehhez ismerni kell az akkori idők követelményeit. Nem volt helye az egyéni megfogalmazásoknak, a „lelkizésnek”, a különbözni akarásnak, példakép volt a „közösségi ember”, meg Timur és csapata. Így kellett sorban állni, nemcsak fegyelem, hanem gondolkodásmód tekintetében is. Hát, beálltam a sorba.

A következő évünk gyakorlóév volt, nagy szerencsével egyik külterületi iskolába fölvettek helyettesítő tanárnak. Ugyanide kaptam meg a kinevezésemet is, hála az igazgatónak, aki megbízott bennem.

A bizalom. Ez volt az első pozitív élményem a felnőtt-életben. A tantestület megértő szeretete, máig élő baráti viszonyulása teljesen új minőséggel ismertetett meg. Addig ilyennel a családban sem találkoztam. Fantasztikus felszabadulást jelentett a „felnőttség” kezdetén. Egy idő után mégis kevésnek bizonyult.

 Itt állok ezen az osztályképen félidős terhesen. Még boldogan a várható változástól, és nyomasztó gondnak érezve, hogy mostantól örökké ugyanazt kell tanítanom. Ha a csengő szól, kimehetek az udvarra elszívni egy cigarettát, a tanítványaim alig tudnak olvasni, nemhogy a cirill betűket felismerni, kevés kivétellel szegény, fejletlen, igénytelen gyerekek voltak. Valamit mégis tanultam tőlük. A munka elismerését. Gyakorlati órán szárnyakat kaptak, melóztak mind, ástak, kapáltak, figyelni tudtak mindenre, ami nem főnévragozás volt. Egy született pedagógus biztosan kezdett volna valamit ezzel a helyzettel, a procc pesti iskolával is elbánt volna, de én nem. Nem is akartam.

A stressz és a szorongás napjaiban a minőségi változás úgy jött elém, mintha valaki kitalálta volna, mire van szükségem. (Már elbeszéltem, hogyan találtam rá a szerkesztői munkára, amely hamarosan hivatássá lett.)  Sok évig dolgoztam megnyugtató biztonságban,  már nem gondoltam, hogy valaha újat fogok megismerni.

 Idő előtt nyugdíjaztak, megszűnt a könyvszerkesztőség. A nyugdíjas létre egyáltalán nem voltam fölkészülve, tanácstalanul búsongtam, hogy most mihez kezdjek. Eljártam külsőzni lapokhoz, unalmas, fénytelen, rendszerváltás körüli összevisszaság volt mindenütt. Igénytelen lektür lektür hátán. Változásnak kellett jönnie. Egy régi kollégám megkeresett egy féldrágakő kollekcióval, hogy lenne-e kedvem, időm eladni. Megpróbáltam, és sikerült. Két évig kereskedő voltam, és később is ügynököltem más árukkal, kimondottan sikeresen. Ez is minőségi változás volt. Kiderült, hogy valamelyik (erdélyi görög) kereskedő ősöm szakmai affinitása, emberek közötti tapasztalatai, tárgyalókészsége, gyors helyzetfelismerő képessége szorulhatott belém,  még a lateinerségére annyira büszke anyukám is elismerte, milyen leleményes vagyok. De ez is elmúlt, már réges rég.
Amikor megvettük a kertet, új életvitelre tértünk át. Szunnyadó képességek, rejtett ismeretek ekkor is előjöttek. Nélkülük nem lenne kerek a világom. 

Életem végén új minőség fölfedezését hozta a számítógép. Összességében az e-kultúra. Többet és mélyebben kellene tudni, a gyakorlatban elsajátítani, csakhogy nem megy. Úgy gondolom, eddig majdnem jól viszonyultam minden változáshoz, talán többet is ki lehetett volna hozni a lehetőségekből. Mostanra sajnos, lassúvá lettem. Mínuszba fordul a minőség.