Egy év, amikor más is történt

Mindjárt év elején földrengés volt. Dédanyámmal  aludtam egy szobában, gyakran fölébresztett a meg-megakadó horkolásával. Olyankor szerencsére föl is ébredt, és suttogni kezdett: -Édös Szűzanyám, mit adjak mán ezöknek hónap ebédre? Kikűdöm a lányt a piacra, de ha lisztös tejfölt hoz, létöröm a derekát! Innen tudtam, hogy rakott krumpli várható másnap délben, de azon a téli hajnalon visszaaludni már nem tudtam. Mintha megmozdult volna a plafon… Ómika fölült az ágyában, és körülnézett: -Hát ez mög mi vót? Reggel tudtuk meg az újságból, hogy erős földrengés volt a Dunántúlon.

Az újságot egyébként begyújtáshoz használtuk, mindig egy-két héttel korábbi számot, a legújabbakat a stósz tetején kellett tartani. Apánk a híreket sose a Délmagyarból szedte, inkább a luxemburgi rádiót hallgatta. Kora reggel jó hangerőre állította, persze zavarták ezt az adást is, ugyanúgy, mint a Szabad Európát, hullámzott az idegen beszéd. Apánk szerint a francia híradás tárgyilagosabb volt, mint az „amerikai”.

A fagyos, zajos otthoni reggelből jó volt kilépni az utcára. A templom előtt a sarkon állt meg a villamos, a Hősök Kapujánál szálltam le. Másodikos gimnazista voltam ekkor, a második félévben éppen összejött egy jó kis baráti társaság szüleink és tanáraink legmélyebb aggodalmára. Akkoriban ugyanis még külön iskolába jártak a fiúk, másik épületbe, lehetőleg jó messze a lányok, és hallatlanul erkölcstelen dolognak számított, ha szülői felügyelet nélkül találkozott a két nem. Titokban jártunk moziba és cukrászdába, kéreckedni kellett volna, de mivel tudtuk, hogy úgysem engednének el, illegalitásba kényszerültünk. Év vége felé tervezni kezdtük, ki hová megy nyárra dolgozni. A gimnáziumi szünetekben legalább egy hónapig diákmunkát vállaltunk a zsebpénz kedvéért. Csak úgy pénzt otthon sose kaptunk.  Előző nyáron a Konzervgyárban dolgoztam, rossz álmomban ne jöjjön elő… Idén Nelly barátnőm valamilyen kapcsolat révén kimódolta, hogy hatan együtt mehessünk dolgozni az Öthalmi Állami Gazdaságba. Három fiú, három lány. Gyomlálni, olajrepcét gondozni, valamilyen ültetvényt kapálni mentünk valami jó messzi parcellába, csak ebédre slattyogtunk be a központba. A biciklik ott vártak a nagykapunál, a gazdaság területén szerszámokkal a vállunkon gyalogoltunk.

 Bizony, a bicikli. Öthalom felé nem járt még busz, a dorozsmai villamos messzire elkerülte, a vásárhelyi vasútvonal megint csak messzire esett, szóval, biciklivel a város szélére elengedtek ugyan, de alapos felkészítéssel a várható szerencsétlenségek ellen. Apánk a házbeli kerékpárszerelővel átnézette nénénk  kerékpárját, megmutatta, hogyan kell befoltozni a belső gumit, ha kilyukadna, az ülés mögötti bőrtokban fityegett a hozzávaló szerszám meg saller meg ragasztó, és még egy új pumpát is kaptam a hatalmas expedícióhoz. Meddig tart a gondoskodás, hol kezdődik az önállóság,  ötvenhat megmutatta, ha nem is teljesen az én esetemben.

A nolblogon már meséltem az én ötvenhatomról. Hogyan dobtuk bele a vörös csillagot a Tiszába, hogyan sütöttünk palacsintát Robiéknál. A szülők nem tudtak hazajutni Sopronból, a háborús lövöldözésektől hangos Budapestre nem merték betenni a lábukat. Féltek. Csak egy részt idézek a nolos blogbejegyzésből:  „Naponta telefonáltak Robinak meg a húgának, hogy mit vegyenek ebédre, néhány nap múlva meg azt kérték, ki ne menjenek az utcára. Robi kesergett, amiért nem mehet le az úszóházra, mielőtt a téli kikötőbe vontatnák. Más években mindig ő volt az utolsó, aki a deszkapallóról belecsobbant a jéghideg Tiszába.

Nem búslakodott sokáig, kitalálta, hogy megtanít palacsintát sütni. Hoztam olajat meg lisztet, nekifogtunk a műveletnek. Lisztfoltos, barna kordbársony zakójában állt a gáztűzhely mellett. Meglazította a tésztát a forró serpenyőben, rövid, erős mozdulattal a levegőbe lökte, a palacsinta megfordult, és visszaesett az edénybe. Annyit gyakoroltuk, hogy máig nem felejtettem el a Robitól tanult bűvészmutatványt.

A blogbejegyzés folytatásában elmeséltem, hogyan disszidált a barátnőm a szerelme családjával:

file:///C:/AHIPPOCAMPELE/elso_koll/akimoto3/delne.nolblog.hu/archives/2008/10/19/A_furdokad_szelen_ultunk/default.htm

Kanadában kerestettem Nellyt, azt gondolva, hogy francia nyelvtudása révén talán oda irányították a párizsi gyűjtőtáborból a családot. Nem csoda, hogy eredménytelenül. Egy véletlen folytán nem olyan régen tudtam meg, hogy Jeruzsálemben laknak.

Nem hiszem, hogy az ötvenhatos hangulat olyan mély nyomot hagyott volna bennük, mint az itthon maradottakban. „Oly távol, messze van hazám…”  jó érzés meghallgatni a yotube-on az akkori honvágy-dalt, de persze nem Kovács Kati előadása az eredeti, hanem Boros Idáé. A férje írta sok más korabeli slágerrel együtt. A Hócipőnek egy régi számában a pesti humor minden fordulatát felvonultatva adja elő a dal történetét azzal a poénnal fűszerezve, hogy napjainkban sem kap jogdíjat utána, pedig a Terror Háza alagsorában egy ötvenhatos híradó képei alatt végtelenítve hallható a szerzeménye. (Az interjút Farkasházy Tivadar készítette.)

http://www.hocipo.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=262

Ötvenhat októberében a rádió óránként játszotta be Beethoven IX. szimfóniájának drámai főmotívumát, és naponta többször ezt:

http://operaslagerek.network.hu/video/verdi_giuseppe_nabucco/verdi__nabucco__rabszolgak_korusa__magyarul

Ha meghallom a három dallamot, ötvenhat leírhatatlan hangulata jön vissza, szinte visszarepülök az időben a sárgán zörgő platánlevelekhez, a rádiók duruzsolásához, a Kossuth-címerhez a táblán, és a politikai értelemben vett  naiv hithez és ártatlansághoz.