Antenna a hegytetőn

A Szürke történetét naplószerűen írtam le, még akkor, amikor fogalmam sem volt a blog-műfajról, és csak úgy magamnak jegyeztem föl, mi történt, miért történt és hogyan. Nem hozom ide az egészet.
 A macska leukózis úgy hatalmasodott el a cicánkon, hogy hetenként vittük orvoshoz, de a doktornő vagy nem látta, mi a baj, vagy nem is akarta megmondani. Nagyon oda voltam. Úgy csikartam ki tőle a vérképet, amit a pesti állatorvosi egyetemtől kellett beszerezni. Egy szombati napon, rendelési időn kívül telefonáltam az utcáról, hogy ha megvan a lelet, azonnal adja ide. Mint egy fúria, oly dühös voltam a szakemberre. Hogyhogy nem gyógyítja meg a macskámat – gondoltam -, hiszen minden eszköz az ő kezében van!

A lelet meggyőzött róla, hogy Szürke gyógyíthatatlan.  Mégis, másik orvoshoz vittük elaltatni, annyira haragudtam a doktornőre. A régi naplóból  van egy  bejegyzés Szürke cicánk utolsó napjairól.

                                                                       #

Vagy háromszor eltűnt néhány napra, mindig akkor, amikor orvoshoz vittük és hazaérve kiengedtük a kosarából. Egyre rosszabbul volt. Már a friss húskonzervet sem tudta megenni, az apróra tépkedett gépsonkadarabkákra
rá se nézett. Elhatároztam, ha még egyszer előkerül, elvisszük elaltatni. Borzasztó volt látni, hogyan esik össze ez
 a kedves, gömbölyű cica, kis kerek fejét, nagy sárga szemét alig tudta megmozdítani. Lefogyott. Látszott, hogy fájdalmai vannak. Kuporgott, fejét mereven előretartotta, egy-két cseppet ha ivott, aztán tovább nézett maga elé teljes apátiában. Vajon voltak-e emlékképei arról, amikor a szőnyegen játszottunk vele, és milyen békésen aludt az ölünkben vagy a kedvenc helyein, mennyire  örült, amikor estére beengedtük, felugrott, kezünket nyalogatta, aztán a saját bundáját, aztán a kardigánomat, mondtuk, azt hiszi, mi vagyunk a másik macskák, a nagyok. Hiába bízott bennünk, nem tudtuk megóvni.

Az utolsó nap reggelén is hosszabb távollét után került elő: egyszercsak ott ült a lenti ajtó előtt a gyékényen, odavánszorgott, amíg a babot szedtem. Melléültem, ennivalót, innivalót tettem  elé, de fel sem emelte a fejét.
A szívem hasadt meg. Csak néha megsímítottam a selymes szürke szőrét - már kezdett hullani -, és a farka fölött egy fényes odaszáradt csík jelezte, hogy éjjel valami bokor alatt lehetett, mert egy csiga mászott át rajta. Már nem vette észre, vagy nem volt ereje elhajtani. Az éjszakában biztosan voltak körülötte mások is. Úgy képzelem,  egy menyét  odaszagolt,  egy kóborló kandúr nem közelített hozzá, mert megérezte a gyötrelmet, ami teljesen kitöltötte a Szürke egész lényét. Éjjeli bogarak, sünök és rágcsálók már nem érdekelték. Talán azért jött elő reggel, hogy segítsünk rajta.

Amit tehettünk: elvittük Kesztölcre az ottani állatorvoshoz. Odaadtuk a leletet. Az orvos nyilatkozatot iratott alá, hogy mi kértük az elaltatást. Vártuk volna meg, hogy további kínok között pusztuljon el?  Egy injekció  leállította a szívműködést.

Szürke cicánkat  egy szántóföld szélében temettük el. Nyakán hagytuk a kék nyakörvet, fehér papírtörölközőt terítettem alá, be is takartam vele. Ahogy felnézünk, a hant fölött a legközelebbi, de mégis messzi domb tetején piros-fehér antennatorony áll. Ha képzeletben egy vonalat húzunk az antenna hegyéig  és ott balra kilencven fokos szögben másikat rajzolunk, éppen a mi teraszunkra mutat.
                                                                           #