Heveny tünetek

Már rengett a föld alattunk, de mi nem vettük észre. Nyüzsgés, évtizedekre szóló tervezés folyt a munkahelyünkön, az év elején legalább három új munkatársat vettek föl, egyet nagyon bizalmi helyről, egyet valamelyik napilaptól, egyet a TMK-műhelyből irányítottak a szerkesztőségbe. Minthogy nem vigyáztam a számra, nem kaptam prémiumot az évi rendes prémiumosztáskor, amit nem tudtam mire vélni, viszont később megvilágosodtam. A részletek így utólag nem olyan fontosak, sokkal emlékezetesebb a munka, erről akarok beszámolni. Ebben az évben indítottunk egy sorozatot „Híres könyvek” címmel, a javaslatomat megjegyzés nélkül elfogadták a főnökök, így megcsinálhattam Jókai novelláskötetét, a Csataképeket. Az Írószövetség könyvtárából kaptam egy nagyon régi, századforduló körüli kiadást, a helyesírása, Jókai bőven alkalmazott latin, német és francia nyelvű betétei, korabeli szóhasználata próbára tette a háttérmunka résztvevőit a gépírónőtől a szerkesztőig és a borítógrafika megszerzéséig az egész társaságot.  

Annyira élveztem, hogy végre érdemben foglalkozhatom a nyelvvvel. Jókai mégis a jobb szerzők közé tartozik, ugye. Élvezettel csináltam a lábjegyzeteket, azt, hogy mindenféle régi dolognak utána kell nézni, és „lefordítani”, de röviden ám, és beszélgetni az utószó írójával, Fekete Sándorral, aki 56 után Hungaricus álnéven írt a forradalom tanulságairól (aztán jól be is börtönözték kilenc évre),  kutathattam a Nemzeti Múzeum történeti anyagában, hogy megtaláljam Than Mór festményét a borítóra, szóval, az egész munka, amíg elkészül egy könyv, minden részletében értelmes volt.  Azért lelkesedem ennyire több év távlatából, mert nem minden munkám volt  testhezálló.

Szerettem még a színházi lexikont: Száz híres színdarab címmel a következő évben jelent meg, de a munka nagyobb részét ebben az évben csináltuk. Többszerzős munkát elég sok szervezéssel és belső részhatáridő ütemezésével, betartatásával lehet csak összehozni. Nagyon szerettem a munkámat. Jóformán szórakozás volt, nem is munka.

Az év végén, még Karácsony előtt Moszkvában is megfordultam. Nem volt nagy élmény. Valaki visszamondott egy szakszervezeti csoportot, beosztottak helyette kisérőnek. Fegyelmezetlen, szedett-vedett társaság volt, nem is tudom, hogyan vállalhatta őket a központ. Odakinn szerencsére tapasztalt idegenvezető fogadott, egy kárpátaljai lány, ő volt a tolmács is, valahogy ellavírozgattunk egy hetet. A férfiak, hiába volt érvényben a „szuhoj zakon”  , megtalálták a zöldséges boltot és abban pult alól a vodkát, hiába álltak a parkban a méteres, festett fatáblák, rajtuk, hogy „peresztrojka” meg  „glasznoszty”.  A nagy átalakulás

még váratott magára.