2013. február 21., csütörtök

Elszakadások éve




Amikor nyugdíjba löktek, olyan depressziós lettem, hogy évekig nem vezettem előjegyzési naplót. Mentem, ahová hívtak, többnyire a gyerekekhez Kaszásdűlőre, majd Dunakeszire. A kisebbik unokám betöltötte a harmadik életévét, ősszel tanácsos volt óvodába vinni, hogy szokja a közösséget. Előre láttuk, milyen nehezen fog leszakadni az anyjáról, ezért kitalálta a kislányom,  hogy beiratkozik a szarvasi óvónőképzőbe, és így, mint leendő szakembert fölvehetik óvónőnek a dunakeszi oviba, mert a tanári diplomája  nem számított megfelelő képzettségnek.

A probléma megoldódott, persze semmi nem ment simán. Eleinte biciklivel jártak „munkába”,  közben J. levizsgázott autóvezetésből és befejezte az első évfolyamot Szarvason. A nagyobbik  unokám második osztályba járt a helyi Waldorf-iskolában. Külön torna, zongoraóra, szolfézs és csoportos korcsolyaprogram Pesten a Duna Plázában nagyanyai kiséret nélkül nem volt lehetséges. Ezért aztán szinte egész évben, hetenként két-három napot kinn töltöttem  Dunakeszin, a fennmaradó napokon pedig vonattal utaztam Piliscsabára, mert ott volt a kert, amit szintén örömmel vállaltam.  Közben elfeledkeztem róla, hogy depressziós vagyok.

Az év utolsó harmadában Szegeden is gyakrabban fordultam elő. Édesapám szinte mozgásképtelenné vált, olyan erős fájdalmai voltak, ha ült, ha járt, ha feküdt. A derekát fájlalta, nem is tudott kiegyenesedni. Úgy ment ki a vécére, hogy anyu előre hajolt, apu a hátára borult, a karját előre nyújtotta, anyukám, amennyire csak az erejéből telt, szorította, húzta előre apu  sovány, csontos karját, aztán csoszogva elindultak, vigyázva, hogy ugyanazt a lábukat mozdítsák előre. A háziorvos még egy  fájdalomcsillapítót se írt föl neki, Inno reumakrémmel kenegették a fájó gerincet. Egy ottlétemkor azt mondta apu, ha lenne pisztolya, főbelőné magát. Na erre fölhívtam az orvost, beszámoltam neki  a tapasztalataimról. Nagyszerű terápiát talált ki: hangulatjavító tablettákat írt fel. Apu, különösen éjszakánként üvöltött a fájdalomtól.

 Édesapánkat Karácsony első napján vitte el a mentő. Másnap reggelre meghalt. Mi azon a reggelen értünk le Szegedre karácsonyozni. A gyerekek kedvéért – már akkor tizenegy dédunoka állta körül a fenyőt – bekapcsoltuk a fényeket. A szokásos gazdag ajándékozásra ebben az évben nem készültünk, de azért mindenki kapott valamit. Egy mécsestartót kaptam, a tetején a mélyedésben fenyőillatot lehet párologtatni.    

4 megjegyzés:

mick írta...

Pokol és mennyország lehetett az életed. Értem rajta az élményeid kilengéseinek amplitúdóját. Mindenesetre nagyon is emberi dráma ez az éved.

Névtelen írta...

Szenvedni hagyni, ha lehetne mód enyhíteni a fájdalmat, ez érthetetlen számomra! Borzasztó lehetett.
Azért az unokás-emlékek szépsége kicsit kiegyenlíti az éved mérlegét.

@Mick.Mert az élet általában dráma:an emberi...
rhumel

Rozsa T. (alias flora) írta...

A puszta tények magasfokú emocionális töltése... Amikor nem maga az írójuk kommentálja őket, hanem az olvasó érzi át.

klaribodo írta...

Mostanáig vírusirtás miatt gyengélkedett a bejegyzésem.

Azóta újabb drámai sorok születtek fentebb a blogon, és újabbak várhatóak, a realitásérzék ezt mondja. Floráé, Mické és Endié. Jaj, és még egyszer jaj.

- Azért írom itt összefoglalóan, mert rhumelnél kitörlődik a komment.