Találkozásom Ihtianderrel

Onnan tudom, hogy 1954-nél később nem történhetett az emlékezetes eset, amit most mindjárt elmesélek, mert ebben az évben végeztem el a nyolcadikat, és utoljára jártam egy osztályba Ch.Marikával. Nyáron a strandon találkoztunk össze, együtt jöttünk el, út közben megemlítette, milyen érdekes könyvet olvas: A kétéltű embert. Persze, hazakísértem, hogy legalább belenézzek a könyvébe. Igen, ottragadtam. Ők már ebédeltek,  kiültem a körfolyosóra Ihtianderrel meg a kagylókürttel összetoborzott delfinekkel, a tudóssal, aki fiaként szerette és irányította az imádnivalóan daliás termetű fiút, a babonás halászokkal és a titokzatosan lebegő tengermélyi világgal, ahonnan sehogyan sem lehetett elszakadni. Mire kiolvastam a könyvet, bőven délután lett.

Otthon iszonyú patália fogadott. Anyu dühöngött, mi történhetett reggel óta a Tiszán, apánkat küldte utánam, hogy mondassa be a strandon a hangosbemondóba, hogy keresnek. Én még alig szakadtam ki az álomvilágból, biztosan nagyon meggyőző lehetett, ahogy előadtam, mit olvastam, mert valahogy abbahagyódott a szemrehányás, és anyu bezárkózott a hálószobába.

A nyár eltelt, naponta történt valami izgalmas, többnyire a könyvekben. Rákaptam a sci-fire. Anyu iskolai könyvtárába járt egy folyóirat, azt hiszem, Univerzum volt a neve, ügyeleti napokon olvashattam a folytatásokban megjelent fantasztikus elbeszéléseket. Anyu, hogy mindig maga mellett tudhatott, megenyhült irántam. Ősszel a gimi első osztályába lépve némi ünnepélyességgel adta tudtomra, hogy ő is abba a gimnáziumba járt. Szerencsére nem volt nehéz megbecsülni magam, mert minden tárgyból jó voltam, a mumus matematika pedig csudálatosképpen jól ment. Algebrát tanultunk, hála Istennek, nem kellett számolni.

Mióta majdnem jótanuló lettem, többször kaptam kölcsön a nagynénim biciklijét, kimehettem vele a Mars térre tekerni.

A piac szemetét  a Köztisztasági munkásai takarították, nem vették jó néven, hogy cél nélkül karikázunk a szeméthalmok között. Egy fiú jött mögöttem, hol közelebbről, hol távolabbról sziszegett. Idegesített az is, hogy nem ért le a lábam, és billegve hajtottam. Amikor elértem a kellő sebességet, kicsit föltámaszkodtam az ülésre, aztán megint tekertem. A fiú, akit látásból ismertem, és messze nem úgy nézett ki, mint Ihtiander, makacsul követett. Ahányszor mellém ért,  halkan  suttogta, hogy: -Kislány!