Ezerkilencszázkilencvenháromban

 Még mindig nem szedtem össze magam lelkileg a kényszernyugdíjazás után. Igyekeztem, persze, az újonnan létrehozott - mint utólag kiderült, rövid életű - lapoknál ajánlkoztam, külsőztem, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az unokákhoz nem hívtak túl gyakran, amíg a gyes vagy gyed vagy miacsuda kitartott, magamba roskadtam, a jobb és rosszabb periódusok, hetek, napok váltogatták egymást.

Újév után (vagy 92 végén?) megkeresett egy ismerős fiatalasszony, hogy lapot alapít, lennék-e nála olvasószerkesztő. Nagyon örültem. Nem tudom elmondani, mennyire. Azt hiszem, terápiának szánta. Kivéve engem, a szerkiben mindenki értett a csillagászathoz, viszont az új nyomdai eljárásokról halvány fogalmam sem volt. A cikkeket vagy lemezen, vagy régimódi gépiraton hozták be a szerzők, innentől már nem lehetett engem se eladni. A kézzel javított kéziratoldalakat számítógépbe írta egy kislány, az illusztrációk helyét bejelöltem, a tördelést megint valaki más csinálta, aztán elvitték levilágítani a kész oldalakat, közben hirdetéseket és előfizetőket szerveztem, leszámoltam a terjedelmet N-re (ez a honorárium kiszámításához kellett), nem is emlékszem pontosan, mennyi mindennel telt el a munkanap.

A gépelő-titkárnő kislány naponta telefonált Amerikába. Helyesebben, őt hívta föl a szerelme, muszájból vállalt ott munkát a szülei kívánságára. Már kora reggel hallottuk:

- Én is.

- Igen, veled…

- Jaj…

- Mikor? Biztos?

- Én is ott… téged…

Mindannyian mosolyogtunk. Ekkora szerelem régen környékezte bármelyikünket. Mi főztük a kávét, hadd beszélgessen a kislány kedvére. (Zavar, hogy nem jut eszembe a neve.)

 Nyáron, az összevont szám címoldalán éktelen nagy betűhibát hagytam. Bezúzni túl nagy költség lett volna, hát így terjesztettük. Postáztuk a néhány száz előfizetőnek, az újságosok, akikkel kapcsolatot tarottam, vigasztaltak, hogy nem is veszik észre az emberek, de én annyira szégyelltem magam, hogy megváltam a szerkesztőségtől. Pedig nem haragudtak,  még hívtak is vissza. De aztán megszűnt az újság, ráfizetéses volt első perctől kezdve.

 A következő két évben nem értem rá keseregni, hogy mi történt, arról majd beszámolok, ha rákerül a sor.