Tető és talp

Minthogy többen beszámoltak már a régebben kedvelt kényelmes és kényelmetlen öltözékekről, megpróbálom felidézni a hajviseletek egymásutánját lánykorom óta, és a cipődivatot, melyről kevés szó esett eddig. Pedig mindenki emlékszik rá, csak valahogy nem olyan érdekes, mint egy csináltatott kiskosztüm az ötvenes évek végéről, gyapjúdzsörzéből.

 Szóval, a haj, mármint az enyém, nagyon világos szőke, vékony szálú képződmény volt világéletemben, ami miatt sokszor nehéz volt divatos frizurát csinálni belőle, de én tűzön-vízen, sütővason keresztül mindig a legdivatosabbat hordtam (Most is. Az elöl cupfos, hátul fölnyírt fazont éppen most váltottam vissza  gombafrizurára. )

A háború után sokáig két ágra fonott copfot kellett viselnem, ünnepnapokon leeresztett hajat loknikba sütve kaptam Anyutól. Középiskolában „olaszka” volt a divat,  tizenhat éves koromban nagy könyörgésre meg lett engedve a dauerolás, különösen az olaszka utáni maximka viselésekor volt hasznos. Később jó magasra feltupírozott hajakat viseltünk, én kihagytam a tál rakott krumplira emlékeztető vuklis kontyot, és itt leáll az emlékezet. Amikor divatba jött a Sasoon, én is olyanra vágattam, aztán megint erősen dauerolt, vizes törülközővel fésülendő frizurám volt, majd félhosszú, lányos haj, kis homlokba hulló frufruval, legtovább a gombafrizurát vágattam, mint írtam, éppen visszatértem hozzá.

A cipők iránti szenvedélyes vágyam már kicsi koromban megmutatkozott. Az iskolában a redőnyös tolltartóval együtt mindenki  barna sertésbőr félcipőt viselt, télre ugyanebből az anyagból beázásra hajlamos fűzős bakancsot. Vastag bőrtalpa volt, a korcsolyát külön kellett rászerelni, ami nem tett jót a szocialista ipar remekének. Ötvenhatban a jampecek divatba hozták a csíkos zoknit, hozzá vastag gumitalpú, gojzervarrott cipőt hordtak. Hol tettek rá szert, nem tudom. Én szürkére festett bőr félcipőt, jóval vékonyabb gumitalpút kaptam, kék csíkos zoknival  viseltem az iskolaköpenyhez. Az első magassarkú fekete  cipőt ballagásra vettük, nem volt valami csinos, se kényelmes. Viszont az akkoriban (57-ben) divatba jött balerinacipőt nagyon kedveltem, kényelmes volt a szintén divatos rock and roll nevű tánclépésekhez (messze nem olyan, mint a mai rock). Várandós koromban kismamacipőt – ki emlékszik, milyen is volt - , az iskolában a padok között járkálva törpe tűsarkút hordtam.

Amikor Pestre költöztünk, valamikor 68 körül, éppen divatba jött a hosszú szárú fűzős csizma, volt valami neve is, tudom már, kánkáncsizma. Vettünk, persze, igaz, drága volt. A Scholl papuccsal felváltva ki lehetett bírni. Milyen cipőket viseltünk még? Az emblematikus Tisza-cipőn túl annyiféle, hol hegyes, hol kerek, hol vágott orrú cipő kínálkozott a kirakatokban, egytől egyig kényelmetlen, valami hülye kaptafán készült gyári cipők voltak. Ebben az időben Jugóban szereztem be a cipőket, később, amikor már mindegy volt, miben járok, hozzájutottam egy francia gyártmányú edzőcipőhöz, évekig hordtam, könnyű volt, kényelmes, belül lábformájú, kívül szintén. Sírva dobtam ki, amikor viselhetetlenre kopott.