1987-ben

Februárban megszületett az első unokám. A fiatalok két utcányira laktak tőlünk Óbudán, még nem volt kocsijuk. Igaz, semmijük se volt. (Az egész háztartásuk, bútoruk, fürdőszoba- és konyhafelszerelésük használt holmikból került ki, de sose panaszkodtak.)  Február huszonötödikén reggel csöngettek nálunk, hogy megindult a szülés. A férjem fölvitte őket a kórházba, aztán egész nap telefonálgattunk, főleg én, hogy van-e már valami újság. Délután a vejemmel a szülőszoba előtt izgultunk, néha kijött valaki és nyugalomra intett bennünket. Egyszer aztán egy nővér kihozta az újszülöttet. A tenyerére ültette, a karjával megtámasztotta a hátát, hogy ülőhelyzetben tartsa, egy fehér ruhát összefogott a baba feje fölött. Mi meg néztük a kis manót, már aludt a születés nem könnyű órái után.

Nemsokára kitolták kerekes hordágyon a lányocskámat. Hamuszürke volt szegény, reszketett a kimerültségtől, a lába fehér, jéghideg. Megfogtam, simogattam, hogy melengessem kicsit, közben a vejem a fejéhez állt, suttogva szólt hozzá, és akkor megértettem, hogy az én eddigi szerepem végetért.

Sokszor, naponta többször is átmentem a Meggyfa utcába, nem is tudom, segítettem-e, vagy csak hátráltattam a kis családot önálló életvitelük kialakításában.

Nyáron a férjemmel elutaztunk Görögországba. Kocsival mentünk, új, kétütemű Wartburggal, kényelmesen és gyorsan vágtunk át Jugoszlávián, a görög határtól mesebeli érzést keltett, hogy az autópálya két oldalát hosszú kilométereken át virágzó leanderfák választották el.

Estére a Pindosz lábához értünk, de nem álltunk meg. A férjem egész éjjel vezetett, át a hegyen, a néptelen szerpentinen. Hajnalban a tengerparton álltunk meg. Jegyet váltottam a kompra, áthajóztunk Korfu szigetére. Megnéztük Achilleont, részt vettünk Szent Pantaleon búcsújáró ünnepén a szállásadó gyerekeivel, fürödtünk a tengerben, aztán hajnali komppal jöttünk vissza a szárazföldre. Jól tettük, hogy reggel négykor az első járatot választottuk. Már így is tömeg volt, alig engedtek föl az utolsók között. A középső fedélzeten erős szél fújt, viszont innen is láttam a víz fölött a napfelkeltét. A szürkéből ezüstbe, majd kékbe váltó fényeket nem lehet se leírni, se elfelejteni.

A Korinthoszi öböl,  Epidaurosz, a Delphoi jóshely, Athén, Tolon üdülőfalu itt most csak nevek. Hosszú lenne minden felvillanó pillanatot leírni. Visszafelé megálltunk néhány napra Thesszalonikiben, hogy felkészüljünk a  hosszú hazaútra. A szálloda szomszédságában óriási vásárcsarnok állt, éjjel rakodtak a kamionok, a sofőrök parázson sütötték a flekkenféle húst, másnap örökzöldekkel körbevett parkban ültem le egy idős férfi mellé. Oroszul szólított meg, beszédbe elegyedtünk. Hadifogoly volt a háborúban, akkor tanulta meg a nyelvet. Hát, így. Tovább már nem is volt érdekes egész 1987.