2012. április 5., csütörtök

A diós pite és a paprikás pogácsa közt félúton

Mindenki süt-főz a faluban. Közel a Húsvét. Egy óra múlva fölmegyek a templomba, addig gyorsan leírom, mire emlékszem 1989-re gondolva.

Azzal kezdődött az év, hogy hirtelen megszaporodtak a munkanélküliek. Eleinte gyárrészlegek szűntek meg, aztán egész gyárak. A mi cégünk is haldoklott, naponta ültünk össze, milyen könyveket lehetne kiadni a legkevesebb ráfordítással. Természetesen ahány kolléga, annyi, addig titkolt elkötelezettséggel tett javaslatokat. Van itt két sorozatterv az aktuális határidőnaplómból. Jogdíjmentes szerzők a világirodalomból, talán a fordítóknak jár majd valamennyi, és egy nőknek való kis sorozat, a bulvárosodás kezdetéről. Persze, egyikből se lett semmi, de „dolgozni” kellett.

Az utcán plakátok: ruszkik, haza, meg viszlát, Szása, ezt talán énekelték. Szása visszanézett, és azt gondolta magában, na hálistennek, végre hazamehetek a bábuskához.

Az MSZMP engedélyezte tavasszal, hogy több párt legyen. Vicces, nem? Azzal az eggyel is annyi baja volt a népnek, most még többen politizáltak és egyre hangosabban.

Nyár végére megszervezték a Páneurópai Pikniket, fővédnöke, na ki más, mint az államminiszter Pozsgay Imre, mellette Habsburg Ottó is védnökséget vállalt. Habsburg Ottó rendkívül rokonszenves ember volt, az akkori helyzetben igazi segítséget nyújtott Magyarországnak.

Túl sokat ilyesmivel nem foglalkoztam, a kétéves unokám kötötte le minden érdeklődésemet. Nagyon boldog voltam abban az időben. Érte mentem a bölcsödébe, a zsebemben mindig vittem valami meglepit. Aszalt szilva, kindertojás, plüssállatka, egyebek. Gyorsan felöltöztünk, otthon folytatódott a mesedélután, persze nem olvasott, hanem kitalált mesékkel. Többnyire az aktuális tárgy elevenedett meg, óriási kalandokba bonyolódott, de mindig megmenekült. Képeskönyvünk is volt, a legkedvesebb a Peti és a kifli. (Kalmár István rajzaival.) Peti esetét Ágika mesélte nekünk, mutatta a könyvben, hol tart éppen, selypített, de folyamatosan, óriási lendülettel beszélt. Ha nem jutott eszébe az odaillő szó, abrakadabrával helyettesítette, majd értelmesen tovább mondta. Amikor elfáradt, bár ez ritkán fordult elő, rajzolt vagy mesefilmet nézett. A Tom és Jerry volt a kedvencünk.

Munkából jövet a szülők nálunk találkoztak, hazavitték a kislányt, mi magunkra maradtunk. Micsoda öröm volt unokázni, micsoda öröm volt naponta látni a gyerekeket! Felértékelődnek a családi együttlétek, most, hogy régóta nincs már benne részünk.

Év vége felé egy rettenetes tévéadásra emlékszem: dokumentumfilmen mutatták be a Ceausescu-házaspár kivégzését. Dermesztő volt a kegyetlenség, ahogyan bántak velük, és ahogy lelőtték őket. Közben felrémlett a korábban hallott vicc: Ceausescu bemutatja palotáit és drágaköveit az anyjának. A néni mindenen sápítozik. Mi a baj, édesanyám, kérdezi a diktátor. Jaj, fiam, hát azon gondolkodom, mi lesz, ha visszajönnek a kommunisták?

8 megjegyzés:

stali írta...

Talán az egyik legszebb adománya az életnek, amikor az unoka elindít valamit, amire a nagymama fogékony. És ettől kezdve lehet, sőt kell együtt alkotni. Mesét, álmot, életet.

klaribodo írta...

Persze, ha közben föl nem nőnek. Mármint az unokák. :)

Rozsa T. (alias flora) írta...

Azt remélem, hogy felnőve is megmarad az a bensőséges kapcsolat, amit kiépítünk így, születésüktől fogva.
A Ceausescu "per" egy részét én is láttam a TV-ben... Elviselhetetlen látvány volt (mint ahogy Saddam, Kadhafi is...) Amikor az igazságosztók a bosszútól vezérelve majdnem a bűnösök szintjére süllyednek...

klaribodo írta...

Flora, egyre keményebb, ami körülöttünk van, és nem tudjuk távoltartani a gyerekeket.
Hogyne, vannak gyengédebb pillanatok is.

mick írta...

A szívem vérzett, amikor kiderült, hogy a nyugati gazdák támogatásának 25%-át kapják az új belépők. Olyan verseny indult, amelyben induláskor kitépték a fél lábunkat.
A szívem vérzett akkor is, amikor lebontották az ipart és a mezőgazdaságot, hogy a Nyugat új piacot találjon magának.
Magam is munkanélkülivé lettem átmenetileg.
Persze a család semmi mással nem pótolható kincs, de hogyan értessem meg velük, hogy alig futja az alapellátásukra.
„Hogy reméltünk!s mint csalódánk! És magunkban mekkorát!”
Arany J. szavai nagyon jól jellemzik azt a kort.

klaribodo írta...

Szerintem se az történt, amire vártunk. Amiért a saját lábunkra akartunk állni. Hol a jobbikra, hol a balikra.:)
Ha száz év múlva lesz még történelemkönyv, vajon mit tanítanak erről a néhány évtizedről?
(Költői kérdés, A. J.válasza érvényes.)

mick írta...

Lehet, hogy két töri könyv jelenik meg, egyet a balik ír, egyet a jobbik.
A nebuló meg olvasson a sorok között, akarom mondani a könyvek között.
:)

klaribodo írta...

Kár, hogy nem élek még száz évig. Olyan kíváncsi vagyok, mi lesz ebből!:)