Így kezdődött

Nehéz a választás, miről is írjak, mert minden nem férne egy bejegyzésbe, de akkor mit válasszak?  Alighanem csak vázlat lesz ebből. Vázlat, önkényesen kiemelt mozzanatokkal és némi illusztrációval.

Niš, 1941 január

A negyvenes évek elsősorban a szüleimről szólnak, a szüleimről, akik az évtized első felében még nem ismerték egymást. Apu kántor volt Bácskában hol egyik, hol másik faluban, 1940-ben éppen Martonoson. Onnan sorozták be először, lovastüzér hadosztályba. Dél-Szerbiába, Niš-be került azon a hideg télen, amikor még a Nišava, a város folyója  is teljesen befagyott. Kora tavasszal aztán elindították őket észak felé és áprilisban már német hadifogságba is estek a Bécshez közeli Hainburgban. Így történhetett, hogy épp akkor, amikor szülõfaluját visszacsatolták Magyarországhoz, szerb egyenruhában került a hainburgi táborba, de a magyar királyi konzulátus pecsétjével ellátott "dögcédulát" kapott. Mellesleg dizentériát is, de kiheverte, később pedig hazaengedték.

Otthon eleinte csak a községházán kapott állást, később Gyulafalván, majd egy szabadkai tanyasi iskolában, végül pedig Bácsföldváron lett "átmeneti minõségben ideiglenesen alkalmazott oklevél nélküli tanító". 

A bácsföldvári tantestület 1943-ban

 Bácsföldváron a tanítás mellett kántorkodott is és a kántorlakásban lakott (ezt a házat még a hatvanas években is az ő nevéhez kötve emlegették a helybeliek). 1944 őszén aztán Dél-Bácska mozgósításakor ismét bevonultatták. Miközben haladtak észak felé a Duna mentén, majd a Balaton-felvidéken, föl egészen Nagyszombatig, azalatt ismét átrohant felettük és az otthonmaradottak feje fölött a történelem, Bácskát elcsatolták. Mire Szárazpatakon a század a szó szoros értelmében elzavarta a parancsnokot,  egészen hontalanok lettek. Amikor elindultak, még magyar honvédek voltak, most pedig nem voltak már magyar állampolgárok sem.

Apu elvergődött Budapestig, onnan azonban nem mert elindulni hazafelé, mert bár kapott a kultuszminisztériumtól menlevelet ilyen szöveggel: "a katonai és polgári hatóságok nevezettet útjában ne tartóztassák fel ..." - de alighanem jól sejtette, hogy ezzel otthon nem sokra menne. Egy nővérén kívül minden rokona odaát maradt. Kalandok következtek, a túlélés időszaka, minden hónap elsején jelentkezés a rendőrségen (mert még évekig jugoszláv állampolgárnak számított), aztán tanítói állás Kalocsa mellett, Foktőn, majd pedig Dunavarsányban.

Kolléganők a hivatal ablakában (Anyu jobbról a második)

Anyuék Dunavarsányban laktak a vasútállomás emeleti lakásában, mert nagyapám állomásfőnök volt. Anyu már elvégezte a polgárit, meg egy gépíróiskolát, és Budára járt dolgozni a közlekedési minisztériumba, a Sikló lánchídi állomásánál lévő (később lebombázott) épületbe.

Két öccsét 1943-ban besorozták: Sanyit még csak leventének, de Lacit már honvédnek, mert épp megütötte a 18 éves korhatárt. Nagyapám addigra már a délivasút alkalmazottaival együtt Németországban volt, Anyuék pedig a front közeledtének hírére néhány holmit összekapkodva Budára költöztek egy kolléganője Karátsonyi (ma Kuny Domokos) utcai lakásába.

A héthetes ostromot ott élték át, annak a háznak az óvóhelyén. Nagymama hamarosan teljesen legyengült és éjjel-nappal csak feküdt, úgyhogy Anyu gondoskodott magukról, élelmet szerzett, vízért gyalogolt a Rudas fürdőhőz. Sanyiról csak annyit tudtak, hogy valahova a Dunántúlra vitték őket, de Lacival egyszer-kétszer találkozhatott.  Valahogy mindig megtudta, hol állomásoznak éppen és ott meglátogatta, így ment el egyszer hozzá Fótra is. Később az alakulat a Sashegyre került és a Sion-zárdában (a mai Arany János iskola) szállásolták el őket. Anyu 1945 karácsony estéjén  oda is elment, ahogy mesélte, az öccse kedvencét, mákostésztát vitt ajándékba. De a találkozás elmaradt, csak a csomagot tudta leadni, mert Lacit arra az éjszakára őrségbe vezényelték. Sose látták többé, 1945. január 20-dikán egy légitámadásban ott halt meg a Sashegyen sok társával együtt. Húsz éves volt.

Ő volt Laci

1945: Anyu Laci sírjánál a sashegyi zárda kertjében

Aput 1946 tavaszán helyezték a dunavarsányi iskolába, ahol egy idősebb kollégával, Csorba Dezső tanító úrral jó barátságba keveredett, amolyan összejárós, ebédmeghívásos baráti viszonyba. Anyuék akkor már nem laktak ott, mert miután nagyapám hazajött Németországból, azonnal bélistára került - se munka, se fizetés, se nyugdíj - és ekkor Rákoshegyre költöztek. Anyu tehát már csak látogatóba járt Dunavarsányba egy barátnőjéhez, aki mellesleg Csorba Dezső tanító úr lánya volt. Náluk találkoztak először.

Ezt a két színházjegyet évekkel ezelőtt találtam egy notesz lapjai közé szorulva. Mesét lehetne köréjük kanyarítani a két fiatalról, akik 1946. december nyolcadikán, vasárnap délelőtt az Operába mentek, hogy miután az alsó ruhatárban leadták kabátjaikat, a balközép hetedik sor első és második székéről végignézzenek egy előadást. Mi játszódott vajon a színpadon? Pár éve megpróbáltam kideríteni az akkori repertoárt, de nem sikerült, csak találgatni tudtam: december lévén, karácsony közeledtével talán a Diótörő.

 Aztán eljött 1947 júliusa, 19-dikén volt az esküvőjük a rákoshegyi templomban. Az oltár fehér kardvirágokkal volt feldíszítve (ezért később minden házassági évfordulójukra gladióluszcsokorral szoktam köszönteni őket), egy kapucinus atya, Anyu polgári iskolai hittantanára volt az eskető pap, a fotós pedig egy barátjuk volt, aki nagyon elrontott valamit, mert az összes kép közül csak ez az egy sikerült valamelyest.

A következő év májusában pedig én is megszülettem.