2012. március 6., kedd

Bejegyzések a 40-es évekről


Furcsa, hogy a mostani, 2012. év januárjában pontosan a 40-es éveket idéztem fel néhány bejegyzésben. Ha megnézitek a blogomat: http://akimotonapjai.blog.hu/

minden évről szól egy poszt, körülbelül négy éves koromtól kezdve. Annyira eleven benyomásaim vannak a háborúról, az óvóhelyről, a bombázásról, a menekülésről, hogy akár hosszabban is írhatnék róla, de nem fárasztalak vele benneteket.

A blog oldalsávjában a „címkék” segítségével lehet tájékozódni, ide írom, melyik évhez melyik címke vezet.

1944. Címkéje: ínség . A bejegyzés címe: Cukorrépa

1945. Erről másutt, máskor írtam, nem ismerhetitek, ez lenne az:

Menekülés

Délelőtt a terasz alatt játszunk. Levisszük a babaedényeket, megtöltjük vízzel a kis fazekakat, sárga porral a kancsót. Ha ráöntjük a vizet, tejeskávét képzelünk a kancsóba. A játék kávéval megitatom a babáimat, adnék a húgomnak is, de ő keményen ellenáll. Most ledobjuk a babaedényt, megyünk epret lopni. Pálcával piszkáljuk ki a pirosra érett szemeket a kerítés rácsai alatt.
A nyár minden percét ki kell használnom, ősszel iskolába megyek. Még nem töltöm be a hat évet, de korengedéllyel beíratnak. Dédnagymamánk, akit Ómikának szólítunk, nem bírja már, hogy a testvéremmel örökké veszekszünk, vitatkozunk.

Az iskola egyáltalán nem érdekel. Tudomásul veszem, hogy csendben kell ülni, hátratett kézzel, elvétve figyelek arra, mi történik a tábla előtt.
Beszélgetés órán mondja a tanítónéni, hogy az orosz csapatok felszabadították hazánkat a fasiszta iga alól. Azt a szót, hogy iga, nem ismerem, de az oroszokról vannak emlékeim. Fel is nyújtom mindjárt a két ujjamat, és jelentem, hogy tavaly az oroszok elől menekültünk át a zajló Dunán. A tanító néni ijedten kijavít, talán a németek elől… Elbizonytalanodom, ráhagyom, hogy igen, a németek elől.
Rákönyökölök a padra. Látom a lábamnál úszó jégtáblákat, a komp horpadt oldalát, a piszkos habos vizet. Anyánk visszaránt a lánc mellől, érzem a rettegését, pedig biztonságos távolságra álltam meg a komp szélétől. Nincs veszélyérzetem. Nem volt akkor sem, amikor a sziréna sivítását meghallva felkaptuk az előszobaajtó mellé készített csomagokat, és a kertek között átrohantunk az óvóhelyre. Apánk ekkor légótiszt volt, úgy tudtam, ő nyomja meg a sziréna gombját. A hivatalához hozzátartozott, hogy előbb kapta meg a front híreit, mint a civil lakosság. A hírei alapján tanácsos volt elmenekülni a városból. A felnőttek úgy döntenek, Anyu velünk, a két kicsivel megy Ibafára, egy sváb faluba, ahová feltehetően nem érnek el az oroszok, a németek pedig kíméletesen bánnak majd a lakossággal.
Megint jelentkezem, hogy mégis az oroszok elől menekültünk, de éppen kicsöngetnek. Eltűnnek a szemem elől a katonai teherautók, a cigarettázó katonák, elmosódik a testvéremet karjában cipelő anyám arca. A tanító néni szelíden kitessékel a folyosóra.

#

1946. Apánk megszökött a hadifogságból. Hiába ért véget a háború, a foglyokat még nem engedték haza. A háború utáni éhezés, a rekkenő nyarak és kemény telek emlékeit négy poszt idézi. (Címkék: neköd adom, de profundis, negyvenhat hideg tavaszán, negyvenhat telén.)

1947. Megszületett a kisebbik húgom, mialatt én Pécsett nyaraltam. (Címke: negyvenhét nyara)

1948. Anyu a nyári szünetben bevitt magával az iskolába. Ebből az évből való a közös blogunkon felnagyítható tablón bemutatott fotó, melyen Akimoto copfos-masnis vigyora látható. (nem engedtünk a negyvennyolcból)

1949. Már hallgattam a rádiót, a néprádiót, ami állandóan szólt a konyhában. Rajk László halálát később Örkény István magyarázta meg. A bejegyzésem erről szól. (Szabadság!)

1950. Az első békekölcsön jegyzés. Nagyikám emlékére írtam. (Címkéje: megfizette)

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Menekülés, háború, bombázás- megannyi mesélt emlék szabadult fel az itt leiírt soraidat olvasva...Nincs már, aki pontosítsa nekem a családi történeimet.:( Hogy is mondta-sorolta nagyanyám?! Bombariadókor mit is mondott be a rádió? "Bácska, Baja, Pécs"? Vagy hogy is volt tovább?
Ez motoszkál majd ma a fejemben...
rhumel

Vackor írta...

Bácska, Baja, Budapest légiriadó...

(Milyen furcsa, nem is éltünk, mégis belénk ivódott!)

klaribodo írta...

Az a rádió, ami nálunk nyitva volt, ezt mondta: "Achtung, achtung, Lichtspiele! Große Krokodiel!"