Walt Disney 1937-ből és ami utána jött

A legelső mozira azért emlékszem olyan kiválóan, mert családi anekdota szólt róla. Átlag kétévente, mindig valami más apropó folytán Édesanyánk előadta, hogy a háború után még 45-ben egy híres amerikai rajzfilmet vetítettek a Belvárosi Moziban, ahová bennünket is elvittek az akkor két és fél éves testvéremmel, ám a testvér még annyira kicsi volt, hogy a filmen mozgó embereket és állatokat valódinak vélte, és amikor megjelent a gonosz mostoha, rettentően megijedt, és annyira ordított, hogy ki kellett vinni őt a nézőtérről. Nekem személy szerint igen jót tett az epizód, mert megértettem, hogy nem kell elhinni még azt sem, amit látok, amit meg mesélnek, még annyira sem. (Persze, az anekdotázásból nekem is kijutott, úgy évente leginkább a születésnapom tájékán meghallgathattam, mennyire vacak csecsemő voltam, és más viselt dolgaim is szóba lettek hozva.)
Most azonban térjünk vissza a Belvárosi Mozi oldalpáholyába, ahol Hófehérke és a hét törpe akkoriban nem teljesen átlátható története bontakozott ki a szemem előtt. Elsősorban a mókusokat figyeltem, milyen fantasztikus gyorsasággal törlik a port a dús farkukkal, és mekkora borosták nőnek a horgas orrú gonosz mostoha képén, akiről nyomban kiderült, hogy csak rajzolt rém, és okos gyerekeknek nem kell tőle félni, ez igen hasznos kezdete volt az okosság attitűdjének, amely a továbbiakban otthon kötelező gyakorlat volt, de nem mindig sikerült.
Azóta tudom, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs arról, milyen mélyen vésődik be a gyerekük emlékezetébe egy-egy jelentéktelennek vélt epizód, valamint nem sejtik szegények, hogy egy rajzfilm sose a mondanivalójával, netán a művészi megformálásával, hanem megfoghatatlan pillanataival fejti ki hatását a gyermeke lelkére.
Itt egy vidám kórus a Hófehérkéből:
http://www.youtube.com/watch%3Fv%3DUjs00e8TqrQ
Később, az ötvenes évekből elég sok film rémlik fel: a Liliomfi Darvas Ivánnal, a Ludas Matyi, az Állami Áruház Latabár Kálmánnal, a 2X2 néha öt Ferrari Violettával, egy mulatságos rövidfilm, A selejt bosszúja. 1953-as a Gyöngyvirágtól lombhullásig, többször is megnéztem, azért is emlékezetes, mert ettől az évtől kezdve hallgattam a szilveszteri kabarékat több évtizeden át, az 53-as címe Borvirágtól könnyhullásig , velem született szatirikus hajlamomra segített rátalálni. 1954-es a Fel a fejjel, Latabár bohócot alakít benne, játékával megmenti a társait egy fasiszta csendőr bosszújától. Talán később mutatták be, nem 54-ben. 18 éves koromból két jó filmre emlékszem, az Egy nyáron át táncolt, talán svéd film volt, a másik egy megrázó dráma Psota Irénnel, a Ház a sziklák alatt.