2011. szeptember 7., szerda

Moszkvai történet

Az Úr ezerkilecszáznyolcvanegyedik esztendejében rövid ideig a Moszkvai Központi Gyermekkönyvtárban dolgoztam. Nagyon érdekes volt látni, milyen tematikával és milyen színvonalon látják el a gyerekeket, elsősorban az ismeretterjesztő irodalom műfajaiban. Enciklopédiák, témákra bontott értelmező szótárak segítették az oktatást, de a nálunk kitalált, népszerű képes történelem, képes földrajz, Kolibri sorozat vagy a kedves Bölcs Bagoly, hiányzott az orosz gyerekkönyvek közül. Hoztam haza persze néhány ötletet és könyvet, meg hosszú listát - korosztályokra bontva - a fordításra javasolt művekről. (N.B.: a legtöbb jó könyv írója éppen szilencium alatt volt, biztosan aláírtak valamit, amit nem kellett volna.)

A gyerekkönyvtárosok közül sokan értek el tudományos fokozatot, kutattak az intézmény archívumában, eljártak az Írószövetségbe kapcsolatokat ápolni, művelt, kulturált emberek voltak. Engem azonnal befogadtak, úgy kezeltek, mintha közülük való lennék. Hasznos pletykákat tudtam meg tőlük, miközben a főnökasszony szobájában uzsonnához terítettünk. Begyújtottuk a szamovárt, krasznodari teát szórtunk a sűrítmény elkészítéséhez szükséges kisebb kannába, ami igazi gzselji porcelánból volt, már akkor nagyon értékes és ritka darab. Mire a szamovár „zasumel”, vastag üveg poharakba öntöttük a teasűrítményt, rá a forró vizet, mindenki a foga közé kapott egy-egy téglalap alakú jó nagy kockacukrot, azon keresztül szűrtük az erős, istenien jó ízű teát. Házi zakuszkákat kentünk a borogyinszkij kenyérszeletekre. Egy alkalommal én is hozzájárultam a délután fényéhez: véletlenül kaptam túrót a delikát-boltban, és csináltam körözöttet, a vendéglátóim nem ismerték. A szokatlan ízt udvariasan fogadták…

A központi gyerekkönyvtár a Gorkij utcában volt, közel a Puskin térhez. Botor fejjel mégsem a metrómegállót választottam, hanem az óránként közlekedő trolibuszt, amivel a lakásom közelébe jutottam ugyan, de az utazás hosszabb ideig tartott. Esténként telefonáltam, többnyire Ljubovj Szergejevnának, a barátnőm anyukájának, aki mint anyahelyettes, meghallgatta, hogyan telt a napom, és jó tanácsokkal látott el a moszkvai programokat illetően. Csupa olyanokkal, hogy például melyik templomban lesz „szluzsba”, melyik főrangú „szluzsebnyik” prédikál, szervez-e a valamilyen „turiszt” Moszkva környéki kirándulásokat, ezeket a rádióban mondták be. Elvegyülve a tömegben mindenhová elmentem, de szervezett útra hivatalosan a rendőrség engedélyét kellett kérvényezni, amit beszerezni kész tor-„túra” lett volna.

Ljubovj Szergejevna eredetileg Anyukám ismerőse és levelezőtársa volt. (Anyuékat 45 után átképezték orosz szakosnak, 57-ben az elsők között járt tanulmányúton Moszkvában, ott, a Bolsoj folyosóján találkozott Ljubovj Szergejevnával. A kislánya, Marina, ekkor tíz éves lehetett és a balettosok között lépett fel. A két anya rokonszenve tartósnak bizonyult, évtizedekig leveleztek, majd amikor orosz szakos lettem, és engem is kiküldtek Moszkvába, meglátogattam a családot a Csernisevszkij utcában. Régi emeletes faházban laktak, s mert a háború előtt a néniéké volt a ház, az alagsorban kaptak lakrészt mint egykori burzsujok.)

Ettől kezdve Marinával sok levelet váltottunk, évtizedek alatt megértő jó barátok lettünk. A gyerekkönyvtári kiküldetés alatt gyakran találkoztunk, vasárnaponként és november 7.-én ünnepi ebédre hívtak meg, kimentünk megnézni a tűzijátékot, persze messziről, a Lenyinszkij proszpekt metrómegálló mellől, mivel a Vörös Térre csak meghívottakat engedtek be.

(Ljubovj Szergejevna ezen a délutánon mesélte el, hogy egészségügyi középkáder volt a háború alatt. Leningrádba vezényelték, ott élte át a blokádot. A merevre fagyott halottakat targoncákra halmozták, úgy vitték ki a temető kerítéséig, ott átvették tőlük a „szállítmányt”. És mentek vissza a városba porrá tört fakéregből készült vacsorájukhoz. A leningrádi blokádról Marináék másik vendége is beszélt: egy néni, rozoga, és nem olyan nagyvonalú, mint Ljubovj Szergejevna. A néni napjainkhoz érve, bizony, a fejemhez vágta, hogy az orosz nép azért él szegényesen, mert az elvbaráti országok kapják meg az orosz termékek legjavát… Kicsit xenofób volt szegény néni, de mint vendég, nem vitatkozhattam vele.)

Másik vasárnapon este egy újonnan megnyitott templomba mentünk Marinával. Messzire metróztunk, majdnem megfagytunk. Méteres hó volt mindenütt, az utcákat nem söprik, és nem is csúszásmentesítik. A templom előterében kegytárgyakat és különböző nagyságú gyertyákat árultak, a bejárat mellett két nagy állványon égtek a gyertyák, egyiken az élőkért, másikon a holtakért. Már itt könnyezni kezdtem, mert eszembe jutott, kiket hagytam itthon, és kiket temettem már el, és a sok lobogó fényű, hosszú vékony gyertya lángjában feltünedeztek a szeretett arcok, amint a nevüket suttogva felszúrtam gyertyájukat az állvány célszerű fémtüskéire. A pravoszláv szertartás megható és felemelő volt, egészen más, mint az otthoni.

Orosz barátnőmmel még húsz évig leveleztünk, többször elmentem hozzájuk, amikor Moszkvában jártam, később a peresztrojka idején megritkult a levélváltás, majd a rendszerváltozással, Marina elköltözésével, és Ljubovj Szergejevna halálával ért véget.

12 megjegyzés:

mick írta...

„Ha nem igaz, amt mondtam, ne lássam vörös Moszkvát” - szólt a közhely a szoc. idején. Én csakugyan nem láttam, de most személyes képet kaptam róla az ottani egykori állapotokról. Köszi.

klaribodo írta...

Mick, csak egy kulcslyuk a hátsó ajtón. Ki lehetne bontani sok irányba ezt a témát, de nem itt. :)

Rozsa T. (alias flora) írta...

Sokat ért, ha személyes kapcsolataink lehettek oroszokkal. A rideg mindennapok mögött nagyon melegszívű emberek rejtőztek...
Számomra is felidézel sok motívumot, bár én az 1969. aug. - 1970. júl. közötti időt töltöttem ott... és mint diák...

mick írta...

Akimoto: Persze. De megmutattad tarkaságát.
Apropó. Rómában van „a kulcslyuk” egy szerzetes ház zárt kapuján. Beletekintve pontosan a Szt. Péter. b.-ra lehet látni igen távolról.

klaribodo írta...

Flora, jó lehetett diákok között is ez a miénktől annyira eltérő életvitel. Igazad van, nagyon kedvesek. Egy mogorva emberrel sem találkoztam számos kintlétem alatt.

klaribodo írta...

Mick, nem tudtam erről a kapuról. Innen már csak a fényképét szemlélhetem.

mick írta...

Megkerested a google-n található Mágikus kulcslyukat? (Aventinus, Máltai Lovagrend házkapu.)
Érdekes epizód a Rómában csatangolóknak.

klaribodo írta...

Mick, majd legközelebb "élőben" is megnézzük, ha arra járunk. :)
Köszönöm a google-t.:)

mick írta...

OK

N Zsuzsa írta...

Nosztalgiával és élvezettel olvastam soraidat. Én Moszkvában csak 2 hétig voltam, Leningrádban egy hónapig továbbképzésen. 1973 körül. Felidézted a hangulatot. November 7-én felvonultam a "Téli Palota" elé. Meghívták az egész csoportot (kötelezően).

klaribodo írta...

Zsuzsa, mennyi emléked van Leningrádról! (Csak néhány napot töltöttem ott, szintén csoporttal.) A helyiek szerint az igazi orosz kultúra Leningrádban lakik...

Névtelen írta...

Marina nagyon aranyos, intelligens lány volt. sokáig ápolta az édesanyját, csak az ő távozta után ment férjhez. Késői házassága miatt már nem lett gyermeke, pedig nagyon vágyott rá. Sajnálom, hogy évek óta nem tudunk róla semmit.